Thomas Lennon, Michael Paré, Charlyne Yi, Udo Kier, Jenny Pellicer, Barbara Crampton, Matthias Hues, Nelson Franklin, Kennedy Summers, Skeeta Jenkins, Victoria Hande

Harmincéves évfordulójukra tizenharmadjára is visszatértek a gyilkos bábok egy új stúdió gyártásában, a megszokottnál egy polccal magasabbra taksált színészekkel, a gyakorlatilag nullánál ezúttal több pénzből, és a legnagyobb dobásként egy komoly névnek számító feltörekvő íróval, viszont igazi teremtőjük Charles Band nélkül.

Történetbeli alkotójuk, a francia bábművész Andre Toulon persze most is hamar feltűnik, a kultikus német színész Udo Kier alakításában. A főbábost színes karrierje 248. tételeként játszó Kier eddigi pályája alapján kevéssé meglepő, hogy az öreg ezúttal egy gonosz szemétláda. Ez mondjuk még nem is számítana annyira sokkoló újításnak, lévén Toulon egyszer (Gyilkos bábok 2, Puppet Master 2, 1990, David Allen) már volt negatív karakter (négy alkalommal pedig a jókkal tartott). A filmek rajongói azt nem tudják megbocsátani a készítőknek, hogy az eddig határozottan a másik oldalon álló karakter itt meggyőződéses náci lett.

A több mint egy tucat filmet 1989 óta fialó, hosszú múltra visszatekintő franchise atyja Charles Band '83-tól számít hol kisebb, hol komolyabb tényezőnek az iparban, mikor megalapította sci-fi és horror profilú stúdióját az Empire International Picturest. A korai időkben jól ment a cégnek, maga Band is rendezett pár sikeres filmet, és az Empire több produkciója is töbmillió dolláros bevételt hozott. A Troll (1986, John Carl Buechler) volt a csúcs, közel 5,5 millió dollárral, az Eliminators (1986, Peter Manoogian) 4,6 milliót, a legendás Re-Animator - Az újraélesztő (Re-Animator, 1985, Stuart Gordon) pedig több mint 2 millió dollárt termelt. Band úgy érezte jöhet már a magas élet és Olaszországba költözött, ahol egy 12. századi kastélyt vásárolt magának. Később nem csak a saját, hanem a gyártás főhadiszállását is átköltöztette, miután megvette a nagynevű olasz producer Dino De Laurentiis filmstúdióját, ahol óriási iramot diktálva 1987-ben már 36 új produkciót mutattak be. A hajmeresztő tempó azonban fordított hatást ért el és az Empire hamarosan csődbe ment.

Band ekkor elindította a leginkább a Puppet Master filmekről ismert Full Moon Features nevű új cégét, hasonló fókusszal, mint a kimúlt előd. Kapásból megnyerte partnernek a Paramountot és gyártotta az igényesebbnek szánt, de bevallottan videó- (majd később DVD) forgalmazásra tervezett B-filmeket. Az új (anya)cég is hullámzóan teljesített, mely mellé attól függően épp miben látta a legnagyobb potenciált, többféle leányvállalatot is alapított, amik egy-egy (al)műfajra specializálódtak a softcore pornó-sci-fitől a családi fantasyig. A Full Moon leginkább kultstátuszba került és legrégebb óta műsoron lévő attrakciója a gyilkos bábok története, mely ugyan nem egy aranybánya (4,23 millió dollárt hozott 12 rész), némi érdeklődés mindig mutatkozik utána, akármilyen stabilan alacsony is a részek színvonala. A filmeken kívül kapható Puppet Master képregény, akciófigura, modell, kártya, valamint különféle ruházati cikkek és Halloweenre való jelmez is.

A Band bábáskodása alatt készült tucatnyi részből egy kakukktojás, mégpedig a sorban kilencedik Puppet Master vs. Demonic Toys (2005, Ted Nicolaou), mely mint a címéből is látszik egy crossover, amiben a két gyilkos hajlamú bábukat szerepeltető franchise főszereplői csapnak össze. (Érdekesség, hogy a démoni játékok kitalálója az a David S. Goyer, aki azóta felettébb sikeres forgatókönyvíróvá érett Hollywoodban.) A többi 11 rész azonban ugyanazt a történetszálat gazdagítja/zilálja szét, mely alapján tudjuk, hogy Andre Toulon, az ügyes bábjátékos egy ősi egyiptomi varázsrecepthez jutott, mellyel életre tudja kelteni az élettelent, például különféle bábjait. A nácik is pályáznak erre a tudásra, és mikor Toulon nem hajlandó azt átadni nekik, megölik a feleségét, őt pedig árulásért bebörtönzik. Hűséges bábjai segítségével később kiszabadul és véres bosszút esküszik. (ld.: Gyilkos bábok 3, Puppet Master III: Toulon's Revenge, 1991, David DeCoteau)

Ezt a status quot rúgja most fel a Littlest Reich, melyet már nem a Full Moon, hanem a nemritkán kétséges politikai nézeteket propagáló (?, ábrázoló?) filmjeiről is ismert Cinestate gyártott, akik a manapság kurrens névnek számító S. Craig Zahlert (Csontok és skalpok, Bone Tomahawk, 2015, Büntető ököl, Brawl in Cell Block 99, 2017) kérték fel írónak. A borzalmasabbnál borzalmasabb színvonalú folytatásokat végigszenvedő rajongók dühe érthető, mivel végre készült egy rész vállalható stábbal, tisztességes pénzből, de felrúg szinte mindent ami nekik szent. A helyzet azonban most korántsem tragikus. Az egyik leggyengébben sikerült folytatás, a megdöbbentően logikátlan és arányvesztett 1998-as Gyilkos bábok 6 (Curse of the Puppet Master, David DeCoteau) volt az igazi töréspont a franchise azámára, ekkortól nem dolgozott ugyanis a bábok megjelenítésén a kiváló stop-motion animátor David Allen. A filmeket addig leginkább a költségvetéshez és az egyéb összetevők minőségéhez mérten ragyogóan sikerült bábmozgatás emelte valamivel a többi tékás horrorfilm fölé. Allen magánélete azonban eddigre egészen mély mélypontra jutott. Felesége rájött, hogy viszonya van egy másik nővel, majd nyomozásba kezdett utána és végül sikerült egy 17 évvel korábbi gyilkosságot a szeretőre bizonyítania, akit aztán börtönbüntetésre is ítéltek. Ezután elvált Allentől. 

Charles Band nem az a típusú producer aki megoldhatatlan feladatnak tartaná olyan rémfilmek elkészítését, ahol totálisan mozgásképtelen fabábuk gyilkolnak. Az elkövetkezőkben a korábbi részekből vágtak be olyan képeket, ahol a kegyetlen apróságok jönnek, mennek, körülnéznek (az, hogy a díszlet teljesen más volt, nem számított), közelharcnál pedig egyszerűen a színészek mozgatták őket, akikkel éppen élethalálharcot vívtak. A csúcs a Puppet Master: The Legacy (2003, Charles Band) már mindössze pár darab új jelenetet tartalmazott, gyakorlatilag flashbackek sorozata segítségével (melyek a korábbi filmek jeleneteiből lettek összeollózva) elmesélte az addig történteket. Majd a stúdió nevében elköszönt a nézőktől, lezárva a sorozatot. Band aztán hamar meggondolta magát és egy év múlva a már említett crossover film kedvéért újra harcba dobta a bábokat. Ez a film ugyan nem része a hivatalos történetszálnak, de hat évre rá a PM-veterán David DeCoteau visszahívásával a főszál is folytatódhatott. Ekkorra a drótokkal irányított marionett bábuk és némi számítógépes technika használata bizonyult a paralizált gyilkosok kínos problémája megoldásának. 

A legújabb Puppet Master vitán felül az egyik legszínvonalasabban elkészített rész. A színészi tehetség itt-ott felefedezhető, és játékuk is homogénebb a korábban megszokotthoz képest, ahol Oscar-jelölttől (William Hickey, az első Andre Toulon) a pornószínésznőn át a nyereményjátékon keresztül bekerült rajongókon át mindennemű szereplő megfordult az évek során. Emellett nagyon véres lett, nagyon gátlástalan, (sötét) humora is van, és a kissé elnyújtott expozíció után tényleg elenged minden gyeplőt. A történetet felületesen ismerő zsánerrajongók körében bizonyosan számíthat valamilyen mértékű sikerre, a folytatásokat lelkiismeretesen végigkövető keményvonalas rajongók azonban a Toulon és a bábok szerepének megváltoztatása okán nagyon nem szívlelik az új irányt. A legtöbb horrorfilmsorozatra igaz, hogy az áldozatok jellegtelen kartonpapír figurák, akikkel semmilyen mértékben nem azonosulunk, így a haláluk csak egy izgalmas attrakció a film tulajdonképpeni poszterhőse, az éppen aktuális szörnyeteg előadásában. Jelen sorozat pedig végig tudatosan ki is használta ezt a jeleséget, és mindig adott valamilyen plusz ürügyet, kiskaput, hogy érezhessük: jogosan szurkolunk a harcias báboknak. Zahler ezt most elvette tőlünk. Toulon és teremtményei egyértelműen nácik, a film fő helyszínéül szolgáló hotelben pedig akadnak zsidó, fekete, cigány, meleg áldozatjelöltek is, akik a műfajnak megfelelően természetesen sorra válogatott kínhalált is halnak. Ahogy már említettük, náci gyilkológépek keze által. Annyira nem ismerjük meg őket, hogy bármennyire is aggódjunk értük, de ez a felállás a horrormonstrumok mögé állás bűnös élvezetét is lehetetlenné teszi.

Meglepetésre Zahler - a franchise hosszú történetének eddig messze legnevesebb írója - könyvével nem is ez az egyetlen probléma. Nyilván egy igazi alsópolcos zsánerfilmből nem igen lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz egyszerre egzisztencialista kérdéseket feszegető allegorikus horrort csinálni, de Zahlert bizonyos helyeken eddigi biztos ízlése is cserbenhagyta. A náci-zsidó vonal és az erre épülő csattanók jó része félresikerült. Egy ponton a zsidó boltos bedobja a hitlerbajszos csecsemő-bábot egy kályhába, majd utánaszól: "Na, neked hogy tetszik?" Az író érezhetően vallja: bármiből szabad viccet csinálni. Védhető gondolat. Néhol azonban egyszerűen fantáziátlan megoldásokkal találkozni. A női főszereplő valójában a férfi főhős életre kelt nedves álma, valódi, indie drámákból karikaturizált manic pixie dream girl. A filmek célközönségét alighanem többé-kevésbé pontosan lemodellező képregényes protagonista sármjának ellenállni nem tudó, majd annak testi szerelmével betelni nem tudó csinos lány talán fan service volna a bábokkal történtek miatt. A (főleg verbális) gegek jó része is első körös, eddigi életműve ismeretében nem érződik, hogy a forgatókönyvírót különösebben megihlette volna ez a megbízható producerétől kapott feladat. A svéd rendezőpáros Tommy Wiklund és Sonny Laguna (Wither, 2012; We Are Monsters, 2015) viszont igen lelkesen látott munkához, mint afféle kísérletező kedvű horrorrajongók, akik lehetőséget kaptak valóra váltani mindazt, amit addigi filléres filmjeikben nem lehetett. Itt ne filmnyelvi vagy történetbonyolítási kísérletekre gondoljunk, triójuk Zahlerrel összesen 30 válogatottan kegyetlen gyilkosságot álmodott vászonra, köztük néhánnyal, amik mintha valami beteg városi legendából, vagy mára elfeledett underground filmből lennének átemelve. Moziforgalmazásra szánt (amerikai) filmben mindenesetre meglepően hatnak. Az egymásra licitáló durva grand guignol jelenetek nem túl kreatív lefilmezésén kívül a rendezők nem sokat tesznek a filmhez, Zahler splatterfantáziáját esélyük sincs összetartani. Feltűnő, a színészek játékának mennyire nincs íve, bár mondjuk a gyakori logikai bukfencek és dramaturgiai sutaságok közt hamar át lehet siklani azon, hogy egy szereplő sokkal élénkebben reagál egy tiszteletlen recepciósra, mint arra hogy valamivel később két szénné égett fejű hullába botlik egy folyosón.

A film hibái súlyosak és számosak, de a franchise bájának néhány morzsája azért még megmaradt. A második felét kiadó élethalálharc a szállodában pedig annyira komolyanvehetetlen és féktelenül hatásvadász, hogy a túlnyomórészt szabálykövető és jólfésült kortárs horrorfilmek után azért tud frissítően hatni. Ha mégsem aratna sikert az új verzió, Band elárulta, csak azért állapodott meg végül a Cinestate-et alapító barátjával Dallas Sonnier-vel, mert a stúdió nála hagyta az eredeti franchise jogait, melyet kedvére folytathat a továbbiakban, ők csak a Littlest Reich-al megkezdett vonalat kívánják továbbvinni.

A Full Moon pedig azóta be is jelentette a 2020-ban érkező új részt, ami egy spin-off lesz az egyedüliként minden eddigi filmben feltűnő halálfejű báb főszereplésével (Blade: The Iron Cross, John Lechago).