Bottom of the World

2017, Richard Sears

Jena Malone, Douglas Smith, Ted Levine, Tamara Duarte, Kelly Pendygraft, Jon McLaren, Mark Sivertsen, Jonathan David Dixon

Richard Sears jóformán visszhangtalan filmje köröket ver az amerikai sivatagot afféle ijesztő, kiismerhetetlen purgatóriumként ábrázoló olcsó thriller/horror filmekre (Southbound, 2015, Radio Silence, Roxanne Benjamin, David Bruckner, Patrick Horvath; Savaged, 2013, Michael S. Ojeda), de a jóval nagyobb költségvetéssel és sztárparádéval megtámogatott Éjszakai ragadozókkal (Nocturnal Animals, 2016, Tom Ford) is felveszi a versenyt.

Az igazsághoz hozzátartozik, az előbbi nagyobb dícséretnek hangozhat, mint amekkora valójában. Az elsőként említettek nézhető, bár ki semmivel sem tűnő B-filmek, a divattervezés felől érkezett inkább formában erős Ford munkájának érdemei pedig értékükön felül lettek kezelve bemutatásakor. A Bottom of the World érdekes, ambíciózus ám korántsem hibátlan, a  már említett divatos helyszíneken túl az ideálisnál nyilvánvalóbb szellemi előképekből építkező film. Alex (Smith) és Scarlett (Malone) hajtanak valami isten háta mögötti úton Los Angeles felé. A lány nincs túl jól, ezért úgy döntenek az éjszakát egy kisvárosi motelben töltik. Scarlett valamiért nagyon ismerősnek találja a helyet. Alex nagyon indulna már tovább, ám a lány még nincs elég jól ehhez. Berúgnak, és elmesélik egymásnak mi volt a legrosszabb dolog amit valaha tettek. Aztán minden összekuszálódik, feltűnik egy hibbantnak tűnő tévés prédikátor, egy fekete maszkos alak, bizonytalanná válik ki-kicsoda, mi a valódi emlék és mi az álomkép.

Mostanra talán már sejthető, hogy az igen szorosan követett példaképek David Lynch filmjei volnának, jelesül a Mulholland Drive - A sötétség útja (2001) és a Lost Highway - Útvesztőben (1997). Az igazán unikális, gyakorta bizonytalan identitással foglalkozó, pszichedelikus, és egészen nyugtalanító hangulatú műveiről ismert rendezőikon is hasonlóan intellektuális rejtvényekkel fűszerezi filmjeit, melyek felfejtésével is maradnak még bennük szép filmnyelvi és érzéki megcsodálnivalók. Sears filmjének képi megjelenítése viszont szürreális cselekményével szemben, egy-két vizuálisan is kísérletezőbb jeleneten kívül, meglehetősen lecsupaszított. Az egymást követő rejtélyek és a  főbb szerepeket játszó színészek túlpörgetett alakítása mellett talán már túl töménnyé is tette volna az élményt egy stilizáltabb látványvilág.

A legvégéig sokféle olvasatot kínáló film kitűnően összeállított zenéje alighanem több emberhez jutott el, mint maga a film, annak ellenére, hogy Malone, Levine és Smith is valamivel szélesebb körben ismerhető színészek. Sears mozija a finisben sajnos olyat tesz aminek egy működőképes filmben soha nem szabad megtörténnie: szépen elmagyaráz mindent. Nem tudni ez vette el a kritikusok kedvét, vagy valami más van a háttérben, de annyi biztos, nem sok filmet hallgattak el olyan mértékben, mint az ambíciói okán többre hivatott Bottom of the World-t, mely talán pont ezért tehet majd szert kult-státuszra, valahol, valamikor.