Tom Holland, Zendaya, Samuel L. Jackson, Jake Gyllenhaal, Marisa Tomei, Jon Favreau, Jacob Batalon, Tony Revolori, Angourie Rice, Remy Hii, Martin Starr, Cobie Smulders, J.B. Smoove

A Marvel filmek mindenható karmestere Kevin Feige még mindig nagyon érti, hogyan építgesse a stúdió már 23 filmet számláló, irdatlan összegeket termelő szuperhős-univerzumát, a (szinte) fokozhatatlanul nagyszabású, vezéráldozatokat szedő Bosszúállók filmek után Pókember legújabb inkarnációjának második darabja a legmesszebb Velencéig merészkedik, a játékidő jelentős részében pedig tinik szerelmi rivalizálását látjuk, mégis érezzük: komoly téttel bír mind az új kaland, mind maga a film.

A remek kezdés egyből megmutatja, mikor is járunk a Marvel idővonalon, megemlékezik a Végjáték hőseiről, ezzel együtt ütemet sem vétve vezeti be a legfrissebb film sokkal oldottabb hangulatát, ami üdítően hat a rengeteg heroizmus és pátosz után. Peter (Holland) a korábbiaktól eltérően most azért küzd, hogy kicsit ne kelljen szuperhősként működnie és osztálykirándulásra mehessen, ahol végre talán összejöhet a kemény diónak tűnő MJ-vel (Zendaya). A tervbe természetesen belekontárkodik néhány elementáris szupergonosz (és Nick Fury), így Pókembernek muszáj lesz reaktiválnia magát. A négy elemet megtestesítő ellenlábasok képében egyrészt megidéződik, másrészt az itt elhangzó ironizáló viccekkel zárójeleződik is a Pókember képregények ún. bronz- és ezüstkora. A tinédzser tematika maradhat, de a korabeli füzetek Vízemberének történetén a mai fiatalok már csak röhögnek.   

Az első Watts-Holland film a többi képregényfilmhez hasonlóan természetesen nagyon szép profitot hozott a készítőknek, valamilyen okból mégis kicsivel csökkentett összegből (175 után 160 millió USD) készült az új rész. A néhány, a szokásos színvonalat hozó, bár nem különösebben emlékezetes harcjeleneten ez nem látszik, a lépték pedig összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a Thanos sagát kulmináló legutóbbi Marvel moziknál.

Az első blikkre a már túl jól ismert úton haladó tinivígjátéknak tűnő film valójában sokkal összetettebb és jóval több szinten próbál működni ennél. A Feige vezette agytröszt bizonyosan legfontosabb feladata volt méltó módon lezárni a Marvel filmes univerzum harmadik fázisát és lehetőséget adni a rajongóknak levegőt venni a Bosszúállók filmek komoly(abb), nagyszabású és tragikus történetei után. Valamint, részben az eddigiekből következően: bevezetni a negyedik fázist, amiben alighanem kulcsszerep juthat Pókembernek.

A tinifilmek elengedhetetlen elemeként - a már említett szerelmi szál és az egyre inkább széteső osztálykirándulás mellett - természetesen folytatódik Peter Parker felnövekedéstörténete. Tony Stark apafigurájának hiánya nyilvánvalóan igen érzékenyen érinti az őt bálványozó ifjú hőst, ám akarva-akaratlan, több-kevesebb sikerrel na és persze hosszabb-rövidebb ideig többen is a helyébe lépnek a játékidő alatt. A szigorú Nick Fury (Jackson), a haladóbb szintű szuperhősként segítségül érkező Mysterio (Gyllenhaal), és a családhoz más ponton is kapcsolódni kezdő Happy (Favreau), Stark korábbi bizalmasa. 

A felsorolt számos réteg egyikét sem fejti ki a film olyan mélységben, hogy az különösebben erősen hasson, ám mindegyik megkapja a maga minimálisan szükséges játékidejét, és éppen olyan meredek ívét, hogy nagyot senki ne csalódjon, valamint extra fűszerként a történetben szerepet kap valóság, varázslat és szemfényvesztés viszonya is, mely valamelyest mintha a Marvel univerzumról is szólna.