Ahn Seo-hyun, Tilda Swinton, Paul Dano, Byun Hee-Bong, Lily Collins, Steven Yeun, Shirley Henderson, Giancarlo Esposito, Jake Gyllenhaal, Choi Woo-shik

Bong Joon-ho második amerikai filmjében a némileg túlértékelt Snowpiercerhez hasonlóan egy végtelenül egyszerű, de vitathatatlanul fontos üzenetet próbál átadni a nagyon tehetséges rendező igen komoly komputer animációval megtámogatva.

A Mirando vállalat egy népszerűsítő akcióban génmanipulált szuperdisznókat szór szét gazdák közt a világ minden táján, hogy nyomon követve sorsukat, tíz év múlva megállapítsák melyikük nőtt a legnagyobbra, bemutassák egy nagyszabású ceremónián, majd az állatokból készült termékekkel kápráztassák el a génmódosított élelmiszerektől addigra már talán kevésbé aggódó lakosságot. A film első harmadában a dél-koreai versenyzővel, a kislányával, és az állatukkal ismerkedhetünk meg akik Miyazaki műveibe illő környezetben, Disney-filmekbe illő szeretetben, vidámságban élnek csodálatos összhangban a természettel. Talán nem akkora spoiler: a versenyt az itt felcseperedő Okja nyeri.

Az idillnek ezzel természetesen vége, és hamar nyilvánvalóvá válik hogy Bong az előző filmjéhez hasonlóan itt is a modern kapitalista társadalmakat fogja gyepálni. A Snowpiercer a különböző osztályok közötti borzalmas igazságtalanságokon szörnyülködött, az új, szatirikus filmje pedig az élelmiszeripar horrorja. A rendező most azon gondolkodott el, miféle kettős mércével is élünk az állatokkal szemben, nevezetesen hogy semmi furcsát nem találunk abban ahogy simán az ölünkbe vesszük imádott kismacskánkat, miközben hamburgert falatozunk. Ahhoz, hogy átérezzük a fonákságot a kényeztetett és a csak felhasznált állatok megkülönböztetése mögött, muszáj megkedvelnünk Okját és aggódnunk érte. A kulcsszereplő azonban nem elég, hogy "csak" egy állat, az is egy CGI alomból.

Bong elmondása szerint a történet összes többi motívuma egy nagy, szomorú állat képéből nőtte ki magát. Okja, bár szuperdisznó, testileg sokkal jobban hasonlít egy vízilóra mintsem egy sertésre (még a történetben többször is szerephez jutó székletürítési metódusát is előbbiről mintázták), míg az arcát egy tengeri tehénhez hasonították. Egy jó képzeletbeli figurához sokszor ennyi bőven elég is, állítólag Spielberg is annyival bízta meg először Carlo Rambaldit, E.T. tervezőjét, hogy a kedves űrlény hátulról úgy nézzen ki mint Donald Kacsa. A feladat ezen része mindenképpen sikeres, Okja egyrészt könnyen szerethető karakter, másrészt tűnik is annyira valóságosnak, hogy szentimentális érzéseket váltson ki a nézőkből. A rendező elmondása szerint pár hónapig vegán lett miután egy sertéstelepre látogatott előzetes kutatásai közben, Amil Niazi a Vice újságírója pedig Bong helyenként bizony hatásvadász filmjének megtekintése után számolt be hasonlóról.

Okján kívül azonban alighanem csak a kis barátját, Miját játszó Ahn Seo-hyunt zárjuk a szívünkbe, a karakterek java része igen erős színekkel rajzolt, harsány kartonpapír figura. Jake Gyllenhaal borzasztó, láthatóan nem fekszik neki ez a fajta színészi játék. Bong újabb, multinacionális munkáiból úgy tűnik, míg a koreai filmekben megszokott, hogy akár egy filmen belül is harsányan komikus és sötét, drámai jelenetek váltakozzanak, amik hullámvasút-szerűen dobják fel vagy húzzák le a nézőt, így egy olyan kaliberű színész mint például Song Kang-ho, aki ebben az iskolában nevelkedett könnyedén fésüli össze ezeket, külföldi kollégáik nem ilyen szélsőséges amplitúdójú filmekhez vannak szokva, hogy természetesen adják ezeket az ambivalens figurákat.